Búcsú Horváth Jánostól
„János tegnap hajnalban elment, köszönöm, hogy szerettétek…”.
Kedves Nóra !
Múlhatatlan emlékek fűznek édesapádhoz. Kitörölhetetlen minden pillanata.
Igen, nagyon szerettük. Gyermekin odaadó őszinte tisztelettel.
Azt hiszem, Tudom ! vannak akiket nem engedünk, el soha.
Nélküle is velünk marad.
Horváth János, ” Föstő „.
Talán megengedhető ennyi ünnepélyesség, de az Ő hitelesítő barátsága adja nekem azt a vonzalmat,
amely életem végéig az Őrséghez köt.
Valamivel több mint húsz éve úgy megyek haza, hátha találkozunk.
De ha nem, akkor nyáron.
Ha eszembe jut , szeretetre méltó csöndes kötődő életérzés tölt el.
Most, amikor írok felé, abban bízva, találok leírandó konkrét emléket róla, de itt már tudom emlékek sokasága adja ki a teljeset, amit leírni nem lehet.
Tavaly a pajtában készültünk a 90 éves létfordulót is köszöntő tiszteleti kiállításunkra, akkor még nem sejtve, hogy online. Beszélgettünk:
– Olyan kiállítást szeretnék, amely oda vonzza Vas megye képzőművészeti
közéletének figyelmét.
Mire Ő esdőn Nórára nézett és finom iróniával kérdezte :
– Van olyan ?
Biztos vagyok benne, hogy van és annak közepén sok évtizedes viszonyítási pontként ott van :
Horváth János.
Oda senkit nem lehet kinevezni.
De valakinek lennie kell ott, aki, ha körül néz nem középen látja magát, talán csak azt: ” milyen sokan vannak itt velem, körülöttem.”
A mi dolgunk, hogy, azt a közepet most megjelöljük.
Állt itt egy ember.
Horváth Jánosnak hívták.
Húzódjunk kicsit összébb.
Úgy jobb.
Kevésbé fázunk
Kedves öreg barátom, emlékedet megőrzöm.
Nyugodj békében János!
Szarvas József